Moldova György: TE FURCSA KATONA - ajánlható
2010. november 26. Karinthy Színház
Díszlet: Pilinyi Márta, jelmez: Torday Hajnal
Zene: Nyitrai László
Rendező: Karinthy Márton

Buda „kisszínháza" egymást ismerő közönséget gyűjtött össze a bemutató estéjére. Kicsit
mintha az idősebbek lettek volna többen. A színház maga azonban - falait, székeit és tükreit
tekintve - fiatalabb, mint valaha. A ruhatárosok, a büfés, a nézőket beengedő fiatalok
átlagnál udvariasabbak, s a Karinthy színházra kezdettől fogva jellemző otthonosság most is
alapérzet. Itt szeretik a vendéget.
Moldova György darabja nem friss keletű iromány, már a kilencevenes években
elkészült az első változata. Ezerkilencszáznegyvennégy Szilveszter-éjszakáján vagyunk,
amikor egy zenés színházban, a Hungária Színházban (azaz képletesen egész Magyarországon)
ünnepeltetik magukat német tisztek és katonák, egy olyan operettel, ami az égbolt hercegeiről,
a vezért szolgáló vakmerő pilótatisztekről szól. Miközben az örök második státuszára
kárhoztatott, magát elnyomottnak érző színész (Egyed Attila) élete nagy beugrására készül,
hogy német barátainak tetszeni tudjon, riválisa, az eredeti főszereplő. Örményi Pál
(Debreczeny Csaba) a kórházból jön elő, maga előtt tolva az infúziós állványt, hogy színpadra
lépjen. Neki van egy másik feladata is: elvesztett feleségének láger elől menekülő, hol Csaba,
hol Samu néven mutatkozó öccsét rejtegeti a színház épületében, a fenyegető, a biztos halál
elől. Megjelenik a véres kínzatásokba belefutó rejtélyes doktornő ( Timkó Eszter), harsog az
igazi német eleganciával rendelkező ezredes (Sághy Tamás), s hol nevetésre késztet, hol
elrémít bennünket a két pártszolgálatos ifjú katona, Veri Feri (Lázár Balázs) és Tökmorzsoló
Terike (Vertig Tímea). Mindennek betetőzésére és más színekben való várható ismétlésére
készen munkálódni kezd a karján öt karórát viselő orosz kapitány (Székhelyi József). Minden
figura és minden helyzet ismerős valahonnét. Vagy fekete-fehér filmekből vagy az ellenség
bőrébe kényszerűségből bújó, nemzetmentő csepűrágók nagy pillanatait nagyközönség elé
vivő, kortársi háborús kalandmozikból. De összeáll az este.
Leginkább abszurd komédiának nevezhető ez a nyelvezetében kissé nehézkes,
cselekményében eléggé körmönfont, a kelleténél valamivel hosszabb produkció. De élvezhető
a színészi játék, kiemelkedően jó a fiatal zeneszerző, Nyitrai László operett-paródiája a
betétszámokban, s rend van a színpadon. Egy kaján és fenyegető történelemóra is kialakul,
hisz Moldova nem tagadja meg magát, s a rendező segíti őt vitriolos oktató munkájában.

Kálmán Imre: A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ - kísérleteket kedvelőknek ajánlható
2010. december 6. Budapesti Operettszínház
Szövegét írta: Béla Jenbach és Leo Stein
Fordította: Gábor Andor
Átdolgozta: Kállai István és Kerényi Miklós Gábor
Rendező: KERO

Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház vezetője nem csupán kemény kezéről ismert vezető,
de jelentős PR szakember. Néhány éve, mint a kiírásból is látható, a KERO szignóval jellé
emelte önmagát, s ez a jel színházjegyen, plakáton, mindenütt olvasható. Adatik tudtára
mindenkinek, ki itt a dolgok megmondhatója. Nincsen ezzel semmi probléma, így működik a
világ, így épül be az információ. Ami említésre méltó, az az, hogy Kerényi nemcsak magára
ügyel, különös figyelmet fordít a színházában fellépő fiatalok bemutatására is, ezért invitál
közönséget például épp e sok fiatalt foglalkoztató Csárdáskirálynő előadásra.
A produkció erő nyomait viseli magán, de az általam látott előadás eléggé mechanikus
zötykölődése, s bizonyos helyeken határozottan nehézkes előre lódulása, alig-alig érzékelhető
koreográfiája nem tűnik gyorsan javíthatónak. Ami leginkább hiányzik a fiatal csapat
játékából (s az a meglepő, hogy az idősebb szereplőkből is), az a műfajhoz szükséges
könnyedség és elegancia. Szorgalmazottság és bevállalt, enyhe közönségesség ízetleníti a
mesét.
Az előadás mellé négysávosan nyomtatott melléklet dukál, melyből ki-ki kiolvashatja,
mi volt az eredeti német szöveg, mi annak a nyersfordítása, mi volt a magyarok agyába-
szívébe-zsigereibe kitörölhetetlenül beépült, laza Gábor Andor szöveg, s mit énekelnek most.
Tehát az történt, hogy nemesnek vélve az eredeti szöveget Arany Jánosra és Shakespeare-re
meg az új drámafordításokra hivatkozva újraszövegezték, méghozzá a hitelesség jegyében. S
ezzel belefutottak egy tévedésbe. Bontani kezdtek valamit, amiről azt hitték, hogy épület,
vagy legalább kőfal, nem akarván tudomást venni arról, hogy a Csárdáskirálynő „Álom, álom,
édes álom"-ostul, „Túl az Óperencián"-ostul együtt csupán hatalmas vetített kép „nemzeti
bájigényt" kiszolgáló történelmi lakószobánkban. A vászon mögött szinte semmi sincs, de a
vászonra rávetül az elmúlt száz év nagyanyáinak és unokáinak minden magát vígasztaló
képzelménye, s ami látható és dúdolható, elandalodott rokonokhoz, nevesített személyekhez
köthető, beépül az örökítő anyag részecskéibe, akár a magyar nóták ritmusa Ady költészetébe.
Ami történt, megtörtént. Most idegenek beszélnek ott fent a színpadon, hasonló
csacskaságokat ugyan, mint annak előtte, de az egész nincs közösségileg összelehelve.
Sejtésem szerint „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér".
Figyelemre méltó hangok akadnak. Az operett klasszikus négyesfogata Bordás
Barbara, Boncsér Gergely, Dancs Annamari és Peller Károly elővezetésében megszólalni már
megszólal, ám mozgásukból, jelenlétükből erősen hiányzik a primadonna, a bonviván, de a
táncoskomikus és a szubrett varázsa is. Talán van még idő.

El tudom képzelni, hogy a munkafolyamat során elszórakoztatták egymást és magukat az alkotók. De bizonyára nem hisznek az információadagolás színházi törvényeiben, s azt gondolják, egy 3-5 éves gyerek imádja a káoszt és az érthetetlenséget. Más a tapasztalatom. A gondosan elkészített automata-házacska a fölébe illesztett bolygórendszerrel, s a körötte-alatta huzakodó kisfiúval és kisleánnyal nehezen érthető és alig elmesélhető produkciót szolgál. Kisgyermekek meg szokták hasonló alkalmakkor kérdezni: Ez mi volt? Mégsem mondhatjuk nekik, hogy: Ez, kisfiam? Közös produkció a Zágrábi Bábszínházzal.

A NAPISTENNŐ UNOKÁJA - szakmai érdeklődőknek ajánlható
2010 november 19. - Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola - 14. évf.
Zene: Pap Gábor, Hasenfratz-Szegvári Júlia
Látvány: Jakob Nóra
Koreográfia és rendezés: Gyevi-Bíró Eszter

A „Nemessuli", ahogy az iskola emiljében nevezi magát, érezhetően jön fölfelé. Ezek a hallgatók még csak jövőre lesznek végzősök, még láthatóan nem „készek", de már érzik és tudják, mit jelent egy műhely csapatához tartozni. Van, aki ezt egy életen át sem tudja megtapasztalni. A Nemes Nagy Ágnesről elnevezett „művészeti növeldének" ez a lényege.

CSIPKERÓZSA - Walt Disney-kedvelőknek ajánlható
2010. november 22. - Budapest Bábszínház ajánlható
A Grimm-testvérek után írta: Lackfi János
Látvány: Gombár Judit
Zene: Szemenyei János
Rendező: Kuthy Ágnes

Ki meri megkérdezni, hogy végül is mivégre ez az egész? Mi ebben az az érték, ami miatt jegyet kell rá váltani? Miről van itt szó? Valaki biztosan tudja.

Ha csupán a szándékot kellene nézni, alighanem felsőfokon beszélhetnénk az előadásról. Felnőtti szeretet, lágy jóindulat, összefűzött, tarka ötletek, ténylegesen megszólaltatott hangszerek, kiénekelt dallamok, elfogadható szintű egymásra figyelés és a közönséget képező csöppségek invázióját megadó türelemmel viselő szakszerű, munkaköri fegyelem jellemzi a délelőttöt. Mégis, ebben a ma népszerű - tehát tévéből és lemezekről ismert - gyerekdalokból összerakott, bő órás blokkban szinte hemzsegnek azok a módszertani melléfogások, amiket a gyerekeknek készülő színi jellegű előadások elemzése során évtizedek óta kárhoztatnak a terület elméleti és gyakorlati szakemberei. Ilyen például a gyerekközönség többszöri megordíttatása, miközben még nem kaptak ők semmiféle energiahullámot a másik oldalról, tehát mindez inkább ismerkedő vegzálásnak tűnik. Ilyen a valamilyen okból lámpák elé hívott gyerekek gyors visszaküldése („Hja, ha nincs kottátok, akkor bizony nem játszhattok itt ezeken a hangszereken"). Máshol is gyakori hiba, hogy egy parányi terem túl van hangosítva, itt is ez történik. Ritka dolog viszont, hogy a gyerekközönséggel való közvetlen kommunikálást pont az a társulati tag vállalja, aki a legcsekélyebb feszességet sem akarja előcsalni magából. A kissé görnyedten tébláboló Katz Petra, mint bohóc, kezdettől fogva olyan privát jelenléttel bír, amely magabiztosságra és kétségkívül meglévő energiára vall, de inkább egy szívós, akaratos folyondár természetére hasonlít a kapcsolatfelvételi stílusa, tehát nem ad, hanem inkább kapaszkodik, emberbe, szóba, pillanatba. Ez társaságban - mindegy, hogy kellemes vagy kellemetlen - ismert és működőképes eljárás. De gyerekközönség előtt - sugárzás nélkül nagyon nehéz dolga van a játékosnak. Gondolom, ő a legbátrabb és a legszavakészebb.

Viszont: énekelnek és muzsikálnak, s fáradhatatlanok a gyermekek megörvendeztetésében. Van szappanbuborékfújás, van táncolás, számolgatás és énekelgetés. Épp ezért összefoglalóan azt mondhatom: ez most még nem jó, de nagyon-nagyon fontos. Csak köszönni lehet a Budapesti Kamarának, hogy engedélyezi magának a gyerekdélelőttöket. Ha viszont ezt folyamatosan akarják csinálni, hadd javasoljam: maradjanak együtt, s vegyék föl a kapcsolatot azokkal, akik benne vannak ebben a műfajban. Pár átbeszélt délután is minőségi változást eredményezhet, nem beszélve a gyerekszínház szakembereinek meglévő és átvehető gyakorlati eredményeiről.

Roland Schimmelpfennig: GOLDEN DRAGON - ritkaság
2010. november 13. Katona József Színház
Fordító: Szabó Borbála, dramaturg: Török Tamara
Jelmez: Bujdosó Nóra, zene: Fekete Gyula
Díszlet és rendezés: Gothár Péter

Keleti lakk feketéje és vöröse adja a színpadkép üres terét, ahol egy kis kínai étterem még kisebb konyhájának munkásait és a Golden Dragon-t befogadó ház végvonaglásukkal elfoglalt lakóit látjuk. Mindenki kicsi, mindenki megalázott, mindenki nagyon szerencsétlen. Ha gonosz, akkor is. S mintha mindezt valami kicsinyítő távcsövön keresztül látnánk.

Az előadás recenziója a Kritika c. folyóiratban lesz olvasható.

Tisztességgel rendben tartott, bár az alapanyagnak és vélhetően a fordításnak meg az átírásnak is köszönhetően kicsit művi örömöket rejtő előadás ez. A figuráit innen-onnan összeterelő, vegyes mitológiájú, erősen eklektikus újmódi mese elegendő szívjósággal és humorral bír ahhoz, hogy mindkét része lekösse a nézőket. Tapasztalatom szerint a kisebbek egyáltalán nem értik, inkább csak érzik időnként, mi történik, de addig is bámészkodhatnak, a felnőttek viszont veszik a történet poénjait. Locspocs (Ruszina Szabolcs), az úszni sem tudó, tehát problémás vízi sárkánygyík-gyerek, kit igen helyes szörny-nagymamája (Török Ágnes) nevelget, munkába ragadt szüleit hiányolja. Majd miután a polip (Szívós Károly) megtanítja egyre-másra, megerősödik és kiszabadítja szüleit, akik a Hollandia partjait védő gát repedését fedik el testükkel, hogy megvédjék „az embereket" a szeméttől is elnehezült, és különben is veszélyes tenger hullámaitól.
Erdei Juli, Mult István és Tisza Bea a tőlük megszokott profizmussal bújnak sok figura bőrébe és hangjába, a növendék szörnyeket alakító Jobbágy Kata, Hoffer Károly, Paskó Zsolt és Sós Kornélia pontosak, kedvesek. Jó nézni a színpad két oldalán szelíd szeretettel muzsikáló zenészeket, Farkas Rózsát és Kecskeméti Gábort.
Ritkán van mód kifejezetten gyerekeknek szánt előadások kapcsán külön említésre méltó színészi munkáról szólni, de itt most kivételt kell tenni: vajon hányan tudják, milyen briliáns mestere az átváltozásnak Szívós Károly, s mire képes a magyar színházi élet Ima Sumac-ja, Török Ágnes? Pedig miattuk, és a Locspocs figuráját alakító nagyszerű Ruszina Szabolcs miatt érdemes megnézni az előadást.

Varró Dániel - Presser Gábor:
TÚL A MASZAT HEGYEN - szakmai érdeklődőknek ajánlható
2010. november 7. Merlin Színház
bemutatták a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának III. éves színészhallgatói
Hangszeres közreműködő: Újláb Gábor és Horváth Szabolcs
Báb-jelmez, díszlet: Bodor Judit
Rendező: Szilágyi Regina

Ennek a produkciónak még sem vivőereje, sem igazi összeszereltsége nincsen, vannak viszont fényes foltjai, amik miatt talán érdemes végigülni a két nehezen hallható, erősen kaotikus felvonásocskát. Ember legyen a talpán persze, aki Varró Dániel szövegéből kivehető és követhető cselekménnyel bíró előadást akar csinálni. A legtöbb színpadra állító lemond erről. Élvezi a szómágiát, s megpróbál nekitámaszkodni az önmagában szellemes, de egymáson vizes szappanként elcsúszó jelenetféléknek, aztán sóhajt egyet, és ráereszti a színészeket a közönségre.
Itt minden és mindenki nagyon laza. Az 1974-ben született erdélyi bábrendező és rendező, Szilágyi Regina készséggel áll az anyag rendelkezésére, szellemes ötletekkel és megoldásokkal szolgálja azt. Hogy miről is van egyébként szó? Andris, a főhős, maszatos barátnéja kiszabadítása céljából bizonytalan körvonalú gonoszok (Pacacár és Pali Kalóz) és a lélektelen tisztogatóhad, a Sikák között lavírozva pottyan egyik jelenetből a másikba. A végeredményül adódó tanulságot konzervatív irodalomkedvelők szívesen letakarják tenyerükkel, s csak a kedvükre való részeket idézik a joggal népszerű műből, mert azok önmagukban rendkívül bájosak. (De megjegyzem: nem a szurok, hanem a szurtosság a tisztaság ellenpárja.) Hátratett kezű, szabadelvű nagymamák viszont repeső örömmel fogadhatják a katartikusnak tán mégsem elég katartikus tanulságot: egy gyerek akkor él igazi életet, ha megrendszabályozott, ám különben fintorogva tudomásul vett, hirtelen megkerült boszorkánytündér anyja sem zavarja abban, hogy „majd ő eldöntse", akar-e mosakodni, vagy bűzlik inkább a kosztól. Hát... jó szurkolást!
Eltekintve a kóválygó dramaturgiájú, nárcisztikusan puha alapanyag buktatóitól, vagyis nem figyelve arra, hogy tulajdonképpen mit beszélnek itt nekünk, meg kell állapítani, hogy vannak a játékban rendezőileg jól kidolgozott, és színészileg is megvalósított részek. Ezekből is kiemelkedik például a Babaarcú Démon lebegtetése. Ami viszont a legfontosabb egy ilyen típusú gyakorló-előadás során: bár az egész együtt még messze nem elég a boldogsághoz, föltűnik a csapatban 3-4 igazi reményekre feljogosító, izgalmas leány és fiú, akik körül érzékelhetően mozog a levegő.
A teljes csapat névsora: Czakó Julianna, Deák Péter, Gergely Rozália, György Zoltán Dávid, Krajcsi Nikolett, Lakatos Máté, Mohácsi Norbert, Rainer-Micsinyei Nóra, Sipos György, Tolnai Hella, Varga Norbert, Vlasits Barbara.

Felnőttek figyelmét kell felhívni elsősorban Pintér Béláék tavasszal bemutatott, most ősszel már könnyebben megközelíthető, új produkciójára. Ám a „felnőttség" itt semmi esetre sem az életkort jelöli, hanem az együttgondolkodásra képes, önvizsgálathoz szokott, tanulni képes embert jelzi. A történetet nem lenne szerencsés elmondani, álljon itt csupán az alaphelyzet, az is csak vázlatosan:

Pintér Béla tudniillik a színpad népművésze, társaival együtt. Nem egyszerűen népszínház az, amit ők csinálnak, mindenféle nagyvilági hálózatba illően. A legmagasabb rendű költészet jelenik meg ebben a népballadák naiv formavilágát a kortárs színház kifinomult eszközeivel vegyítő, a jelen valóságát tükröző, megrendítő játékban.
Tessék elmenni, tessék megnézni, s ki-ki döntse el, fontosnak tartja-e azt, amit lát.

Csehov: PLATONOV - megnézendő
2010. október 29. Maladype Színház - Thália, Arizóna Stúdió
Díszlet, jelmez: Molnár Bea
Dramaturg: Góczán Judit
Rendező: Balázs Zoltán

Nem gondolom, hogy a színházban eddig még sose járt fiatal felnőtteket először ide kellene csábítani, bár még azzal is meg lehetne próbálkozni. A művészeti iskolásoknak, 15 évtől fölfelé viszont föltétlenül javasolnám az előadás megnézését. Van mit tanulni.

Ez a mostani, kicsit elnagyolt műve is a betépett ifjúság mesterien megrajzolt figuráival foglalkozik.

Dankó István nagyszerű alakítása mellett Borbély Alexandra egyetemi hallgató máris feltűnést keltő színrelépése miatt fontos ez a hideg darabtorzó. Dorota Maslowska néz, lát, és nem kegyelmez. Leír. És leosztályoz, pedig aligha kedveli az iskolásdit. Tizenhat év fölött ajánlanám, de semmiképp sem túlérzékenyek számára.

CIGÁNYOK - kiszámíthatatlan kísérleteket kedvelőknek ajánlható
Tersánszky Józsi Jenő Cigányok című művét tovább írta: Grecsó Krisztián
2010. október 16. Katona József Színház
Díszlet: Cziegler Balázs, jelmez: Füzér Anni m.v.
Dramaturg: Török Tamara
Zene: Sáry László
Rendező: Máté Gábor

Tersánszky hajdani könnyed művét szuperstilizált énekes-mozgásos bravúrjelenetsorban idézik föl a Katona József Színház mindentudó színészei. Testükön festett minta, kezükön-fejükön selyemkendő. Majd egyszer csak puska dörren, s az esemény átvált kabaré elemeket is fölhasználó, szociografikus dokumentumjátékba. A városi prímáscsalád figurái elvileg (gyakorlatilag egyáltalán nem!) tovább élnek a vegyes értékű újsághírekből megszőtt színpadi szövegek hordozóiként, s ami eddig nem lett volna összezavarodva nézőben, lakosban, magyarban, romában, polgárban és polgárpukkasztóban, ezen az estén most az is összezavarodik.
A játék hiteltelenségi mélypontja a halott apa szoros közelében lebonyolított agresszív házastársi numera. Mindennek ellenére elképzelhető, hogy a második részben megjelent figura, Bezerédi Zoltán cigánypolitikusa, Kiss Eszter lányokat perzselő pillantású, eszement jogvédő újságírónője, Fekete Ernő tehetetlen nyomozója egy másik (ténylegesen megírt) darabban még klasszikussá nemesül. Az alkotók jó szándékában ki merne és ki akarna kételkedni? Senki. Szirtes Ági cigányasszonya megrendítő erővel bír, Pálmai Anna Szidikéje hősiesen küzd a megoldhatatlan feladattal, Keresztes Tamás szép prímáslegényéből semmicske romagyerek nyomorodik a dramaturgiai prés alatt, Kovács Lehel a számítgató Askara szerepében menti a menthetőt, Szacsvay László öreg prímása - járt utat járatlanért el nem hagyva - biztonsággal végigmegy a kabaré borotvaélén. Meg kell tanulnunk egy új nevet is: Pálos Hanna egyetemi hallgató játssza mindkét világban a pultos lánykát, pimaszul, szépen, elhitetően.
Nagy tehetség - nagyot téved. Osztályokat ne terelgessünk errefelé. Szakmai halálugrásokat kedvelő színházrajongók azonban gyorsan menjenek, és titkon nézzék meg, mert ilyet még nem láttak.

Háy János: NEHÉZ - megnézendő
2010. október 22. Bárka Színház
Főszereplő: Mucsi Zoltán
Rendező: Bérczes László

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer fiú, aki békésen eddegélte a lekvároskenyerét, míg anyja a sparhelt mellől biztatgatta városi továbbtanulásra. A gimnáziumot valahogy túlélte, elevickélt a kertészeti egyetemre, borász lett, mi több, bent maradt a borászati tanszéken, de már az angol nyelvvizsgára nem futotta erejéből. Menet közben megnősült, lett két gyereke, de - „valami nincs sehol" - csak nem találta magát a világban. Inni kezdett, kirúgták a munkájából is, elküldték a családjából is. Hazament a sparhelt mellé, onnét itta el az anyja nyugdíját is a továbbiakban. Aztán egy este, hazafelé a kocsmából, rálépett végre arra a dramaturgiailag szépen előkészített kőre, ami a hídról leesve utána vágta a biciklijét is.

Hat éven felülieknek ajánlja a színház Zalán Tibor Alekszej Tolsztoj nyomán írt „faragatlan történet"-ét. A bábok nagyszerűek, a színészek - akik most bábszínészek - játéka elragadó. Nagypál Gábort az utóbbi, Budapesten töltött évek már ismertté tették, Nyakó Julit sem kell bemutatni senkinek, de Homonnai Katalin és Spilák Lajos nevét a Stúdió K rajongói táborán kívül még mindig nem ismerik eléggé. Lovasi Dániel nevét örömmel tanulja a közönség, azt meg csak remélni lehet, hogy aki követte Hannus Zoltán szakmai pályafutását, az látja és híreli is, mekkora színészt faragott belőle Fodor Tamás. Már csak ezért is érdemes megnézni az előadást.
A játék szellemes, viccekkel és poénokkal teljes, bár az átlagnál erősebb alvilági színezet uralja. A figurák elhihető gonoszsága és a kapcsolatokat és a kapcsolatteremtést csak gazdaságilag realizáló viszonylagos lelketlensége kissé zord világot hoz elénk, olyat, amiben a gügye költő, Pierrot szerelme és a kékhajú Malvina kézmosató kényszere üdítő elem. Burattino is ugyanazt tudja, amit Pinokkió: kellemetlen ez a világ, s veszélyekkel terhes. Már a Collodi opusz is tartalmazott sok riasztó elemet, s velük egy olyan büntetésközpontú történetet, amit az A. Tolsztoj által behozott, dramaturgiai csodát tenni mégsem tudó aranykulcsocska motívum sem tudott helyretenni.
Lehet, ez a gyanakodni tanító ijesztőmese az igazi iskola az életre: valami módon mindenki boldogulni próbál, s ugyan, ki mondja - vagy inkább ki hiszi el? -, hogy azért vagyunk a világon, hogy szeressük egymást?
Éppen ezért meglepő és teljesen indokolatlan a rendezőileg varázslatosan megoldott, csengő-bongó befejezés, a nagy közösségi egymásra találás jelenete. Ez a nemes elgondolás inkább csak Fodor Tamás elvárásaiban élhetett, de dramaturgiailag előkészítetlen, nem akadályozta ezt semmi, nem is óhajtotta ezt senki, nyoma sincs a szövegkönyvben. Olyan figurák kezdenek itt énekelni az együttlét öröméről, akiket csöppet sem látszott boldogítani egymás társasága, jobbára magános aranyszerzésre törekedtek, s egyetlen szóval vagy gesztussal sem mutattak vágyat a fináléban dicsőített, nagy közösségi létre. Mindegy. Most talán megvilágosodtak. Elvégre mesében vagyunk.
Ha nem értenénk magyarul, vagy nem magyarul értenénk, tán még inkább élveznénk az előadást. Bár az olyan poénok, mint például a „kóstál" szó helyett a „kóstol" alkalmazása erősen felnőtti füleknek szólnak, s ott sem biztos, hogy helyükre zökkennek. Az összbenyomás azonban sok mindenért kárpótol.

REPÜLÉSI LECKE KEZDŐKNEK - megnézendő ritkaság
2010. október 11. - a Vaskakas Bábszínház előadása
Író: Gimesi Dóra, zeneszerző: Rab Viki, tervező: Bartal Kiss Rita
Bábos: Ujvári Janka és Badacsonyi Angéla
Rendező: Tengely Gábor

A Marczibányi téri Művelődési Központ kamaraterme igazi, erős, költői színháznak adott otthont ezen az őszi estén. A győri Vaskakas Bábszínház alkotógárdája joggal dicsért, nagyszerű produkciót hozott létre, felnőttek és gyerekek közös örömére.
Az előadásban messze több van, mint amit az eredeti alapmű szó szerinti megvalósítása jelentett volna. Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni című 112 oldalas regényének ismertetése így kezdődik: „A hamburgi kikötőben él egy nagy, kövér fekete macska, Zorbász a neve. Zorbásznak semmi gondja a világon, amíg egyszer a gazdája teraszán az orra elé nem pottyan egy halálosan kimerült sirály. Szerencsétlen madár éppen egy olajfolt közepén csapott le a tengerre, s hiába erőlködött, elnehezült szárnya nem vitte tovább. A macska elhatározza, hogy gondját viseli, pedig a madár nagyon ijesztő és nagyon büdös. A sirály érzi, hogy itt a vég, még tojik egy tojást, és azt kéri a macskától, hogy inkább azt költse ki, aztán nevelje fel és tanítsa meg a fiókát repülni. Zorbász tudja, hogy aki félrebeszél, arra mindent rá kell hagyni, és szavát adja a madárnak..." Az 1949-ben született chilei író-rendező-újságíró és politikai aktivista 1996-ban született regényét Magyarországon több színjátszó együttes bemutatta már, általában nemigen tudván elkerülni az alapmű fájdalmas, édes tanulságosságát.
A győrieknek a két ragyogó színész és egyben két rendkívüli bábos, Ujvári Janka és Badacsonyi Angéla játékával sikerült olyan előadást létrehozniuk, ami az átírást végző Gimesi Dóra és a rendező Tengely Gábor tehetségét is dicséri. Bonyolult, sok eszközű, rendkívül magas technikai szinten megvalósított szoba-bábszínház ez, sok humorral, mély emberi tartalmakkal. Bár épp a történet csúcspontja - a bénázó sirályfióka fölröppenése egy dúlt pillanatban - térben nincs kellőképpen megoldva, mégis, az elmúlt évad legszívmelengetőbb előadásainak egyike ez, dísze-virága a bábos szakmának. (Sajnos, a regényíró nevét sem a színház weboldala, sem az előadást hirdető portálok nem tartják fontosnak megemlíteni, pedig ez mit sem vonna le a kivételesen szép produkció értékéből.)
Felnőttnek-gyereknek ajánlható, ha csak tehetik, nézzék meg, hívják meg, ne hagyják ki!

Ahhoz képest, hogy a nyáron, szabadtéren bemutatott produkció milyen sajtóvisszhangot kapott, ez az előadás egészen rendbe tett formában került közönség elé a József Attila Színház színpadán. Azon, hogy a zene első reprezentatív „bemondása" azonnal egy híres, másik musical dallamát idézi, s azon, hogy a műfajhoz Magyarországon szinte hozzátartozó, végtelenségig lebutított, prozódiailag kínos dalszövegek itt is elég rémisztőek, azon sajnos nem lehet segíteni.
De van, ami jó. Meglepetés a győri színházból vendégül hívott, s most a gonosz Lapussa János szerepében látható, elegáns, szöcske termetű Nagy Lóránt. Mozgása, színpadi biztonsága láttán és hangja hallatán először lehet elképzelni, hogy ha majd egyszer (reméljük, sokára!) Méhes László a Pesti Színházban időnként átadja Ká szerepét a Dzsungel könyvében valakinek, az nem lesz lehetetlen vállalkozás, az talán mégiscsak lehetséges lesz.
Zöld Csaba Hátszegi báró figurája és Krassy Renáta Henriettje korrekt, pontos alakítás, Blazsovszky Ákos szerelmes jogásza és Valentin Titánia csak a második részben magára találó Aniczája már sokkal bizonytalanabb körvonalakkal rendelkezik. Aki viselhetővé, sőt, követhetővé teszi az estét, az a plakátokon szemérmesen feltűntetett regényíró maga. Jókai Mór bizony kiütéssel győz, de része van ebben a cselekményt jelentős biztonsággal, a zenés színpad minden kívánalmát teljesítő módon színpadra igazító dramaturgiának is. A világ bármely részén biztonsággal bevethető romantikus történet, a jó szinten megvalósított, kellemes koreográfia és az olykor egészséges humorral bíró szereplők elegendő alapot képeznek ahhoz, hogy rajongó kamaszok lepjék el majd az angyalföldi színház környékét. Meg lesznek lepve, hogy a sok lagymatag külföldi sztori után, pár színpadi sutaság ellenére is, mekkorát üt ez a minden ízében magyar történet.
Csoportos látogatást ugyan nem javasolnék, de mennek majd a fiatalok maguktól is.

SZENTIVÁNÉJI ÁLOM - óvatosan ajánlható
Shakespeare-mese Mendelsshon zenéjével 8 évtől fölfelé
2010. október 9. Kolibri Gyermek- és Ifjúsági színház
Fordító: Nádasdy Ádám, bábszínpadra írta: Fábri Péter
Játssza: Bodnár Zoltán, Erdei Juli, Megyes Melinda, Ruszina Szabolcs,Tisza Bea, Tóth József
Díszlet, jelmez: Orosz Klaudia
Rendező: Novák János

Méltányolandó a Kolibri zenére csábító sorozata. Először Mozart Szöktetés a szerájból c. művét, később Haydn Aki hűtlen, pórul jár című vígoperáját mutatták be énekes-bábos változatban. Ami a mostani vállalkozás legnagyobb terhe, az a lényegében mégsem színpadi zenének, csak kísérő muzsikának íródott Mendelsshon opusz tisztelettudó kezelése. Mert hiába az eredeti dráma csontig visszahúzottan is használható cselekménye, ha a zenei motívumokat nem lehet elnyisszantani, pedig már réges régen vége egy-egy színpadon képződött dinamikai szakasznak. Ilyenkor aztán forgatni, mozgatni kell a különböző tárgyakat, csak úgy időtöltés és díszítés végett. Ennek köszönhető, hogy az egyébként jobb oldalról alig belátható színpadkép a vetítéssel együtt, vagy épp azért, ugrál és vibrál indokolatlanul is, időnként picit motívumszegényen.
A központi munkaasztalt vödrökben behozott homok borítja, s az állandó kamerahasználattal megsokszorozott és fölnagyított zöld bokrok kócos sora tarkázza. Fölöttük és közöttük, ruganyos drótok végén röpködnek a tündérvilág szereplői, a homok kicsi buckáin kergetőznek és bucskáznak a szerelmesek bábfigurái, egyszer kesztyűsbábokként is bevonulnak (ez az egyik legkedvesebb pillanat a játékban), de a egyébként élőben jelennek meg a mesteremberek, s ugyancsak életnagyságban látható Puck is.
Nádasdy Ádám fordítása valóban érthető, valóban korszerű, csak éppen nem szépek ezek a szövegek. Nem repülnek, csak gyalogolnak a mondatok, és ezen mit sem segít, ha mindenki tudja is, hogy ez tudatos döntés eredménye. A mesteremberek magázódása pedig ebben a teljeséggel gyerekközönségre számító, mostani változatban idegen, nehezítő elemként hat. A nászinduló alatt igen ügyesen összefoglalt, néma mesterember-jelenet a játék legkidolgozottabb szakasza. Az utolsó pillanatokban pedig szinte-szinte felszáll a produkció. De csak szinte.
Mégsem tartanám távol a nagyobbacska gyerekeket. Mert lehet, keveset értenek meg majd ebből a zilált boldogságú délutánból, de a rengeteg vizuális vagy zenei ötlet valamelyike, vagy éppen egy-egy színészi villanás megragadhat bennük. S bár felnőtt korukban semmi másra nem emlékeznek majd, csak a csillagos mennyboltot játszó ernyőkre vagy egy óriás szamárfejre, azt biztosan fogják tudni, hogy amikor ezt látták, színházban voltak.

Peter Pavlac: DOLCSAJA VITA - megnézendő
2010. október 9. Belvárosi Színház - Orlai Produkció
Magyar szöveg: Parti Nagy Lajos
Díszlettervező: Khell Zsolt, jelmeztervező: Izsák Lili

Galina Brezsnyeva, akiről a szlovák szerző 2008-ban született, félig dokumentum, félig fikciós interjú-drámája szól, a félelmetes Leonyid Brezsnyev leánya, az akkori idők moszkvai celebje volt. A „vörös hercegnő" hatvan éves korára túlsúlyossá, alkoholistává, kórházi bentlakóvá lett. Peter Pavlac színpadi torzójának ötletét alighanem a Galinát részegen mutató, világszerte ismert televíziós felvétel adta.
Nem igazán dráma, amit látunk, inkább csak egy darab kiharapott falat az életből, amit az akkor már élt emberek egyike sem tudhat se kiköpni, se lenyelni, hiszen borzaszt, fullaszt, elémelyít a moszkvai tévéstúdióba betámolygó, s ott a fiatal riporterrel bratyizni és hatalmaskodni kezdő, leépült asszony jelenetsora. Csákányi Eszter falat leomlasztó erejű színészünk. Az Izsák Lili által ráadott zöld mintás ruha és a rózsaszín kendőcske megmosolyogtató találkozása pedig klasszikusokra utal, mintha a Három nővér rettentő Natasáját idézné, könnyed lebbenéssel.
Az archív filmekkel és a mai magyarok informáltságát felvillantó videóbejátszásokkal tarkított szertartásjátékban van egy méltó segítőtársa Csákányinak: Katona László játssza a gazsuláló, nyálas senkit, a mindent és mindenkit megvető, de a nyilvános felvétel közönségére (ránk is) kikacsintó showman-t, a „Hol van már a tavalyi hó" elnevezésű tévéműsor tenyérbemászó házigazdáját.
Az előadás foglyul ejti a közönségét. Rémület és kétségbeesés hullámzik végig a sorokon, s pusztán az ábrázolás nagyszerűsége folytán megszületik az ijesztő felismerés: igen, ez a nő ilyen lehetett. Ismertünk is ilyeneket, voltunk beosztottjai, van a stílusának honi változata, és - legyünk erősek - van még belőle, itt, a közelben is, csak várni kell, míg formáját az új rend keretein belül is kifutja. Találkozunk még, dagad már valahol.
De mindaddig, amíg ez a rögtönzésekkel is kacérkodó, vegyes formavilágú játék ezt a nőt elénkbe hozza, kicsit kevesebb a szabadon eresztett borzalom a világban. A Gyehennának egy hatástalaníthatatlan, működő darabja mégiscsak fogva van a Belvárosi Színház színpadán, az „orosz Paris Hilton"-t, Galina Brezsnyevát megformáló Csákányi Eszter jóvoltából.

Ilyen hibátlanul kiosztott darabot ritkán lehet látni. A megtalált színészek mindegyike telitalálat a maga feladatára. Mindenki jó. Mindenki érti, mit csinál, és azt is tudja, miért csinálja. Koltai M. Gábor precíz és művelt rendező. Időnként merész is. Most pedig az is kitűnik, elképzelését meggyőzően tudja átadni a munkatársaknak.
A darab maga borzasztó ugyan a maga híres színháztörténeti mivoltában, de roppant tiszta műfajt képvisel: a reneszánsz horror vériszamos mintapéldánya. Ráadásul igazi drámai szerkezettel bír, figurái elevenek, jelenetei sodró lendületűek, s a műfordító Vas Istvánnak is köszönhetően - sorai jól mondhatóak. Eredményesen működik az a kollektív színházat megcélzó rendezői fogás, ami a darab első harmadában bent tartja az összes szereplőt a látható szobaszínházi térben, egy kb. 8-10 méter hosszú, s tán két méter széles plexi asztallap mellett, alatt, fölött és körülötte.
A szerzőnek köszönhetően, iszonyú tempóban közeleg a baj. A mit sem sejtő Florio úr (Csernus Mariann) fia, Giovanni (Pál András), az ördögi tekintetű, kiváló képességű ifjú tiltott vágytól szenved, s gyóntatójára (Rancsó Dezső) sem hallgatva, el is csábítja édes testvérét, a sok más kérővel is rendelkező Annabellát (Darabont Mikold). A lány teherbe esik, férjhez kell adni, de Pármában, ahol mindez megesik, mindenkinek megvan a maga titkolnivalója. Az ifjú férj, Soranzo (Horváth Illés) is megkérdőjelezhető tisztaságú kapcsolatok középpontjában áll. Mögötte elhagyott asszonyszerető, szembe vele féltékeny, öreg férj, így aztán van itt bérgyilkosság, tragikus összetévesztés, szülés és mészárlás „quantum satis", és még asszonya mástól gömbölyödő hasát is meg kéne valahogy magyarázni.
Külön dráma alakjának is tekinthető Soranzo rendőrfelügyelőnek is beillő testőr-szolgája, a mindenre először rájövő, spanyol Vasquez, Gula Péter nagy erejű megformálásában. Hogy a dramaturg-rendező párost is megihlette a figura, az látszik az eredeti darabba belehímzett „eredetmagyarázó" mesécskékből. Nem rosszak ezek, de csak lassítják a már amúgy is rég „alla breve" sürgetést igénylő, dupla tempóra veendő végkifejlet jelenetsorát. Sajnos, vagy fél óráig húzódik az, aminek 5-6 perc alatt lefutva frenetikus hatása lenne, s úgy valóban Tarantino felé küldött bóknak számítana a közönség ámuló nevetése. Így azonban, mire a testvérkéből kimetszett „élő" szív megérkezik, kissé mindenki elfárad.
A sokáig tisztán vezetett játékban ott kezdődik egy kis rendezői félrebeszélés, amikor a szülés előtt álló Annabella az áttetsző falú kád vízét öléből előtörni látszó vércsöppekkel festi meg, s előkerül egy magától mozgó kaucsukbaba, amit nem lehet nem az újszülöttnek vélni. De mégsem így van. A kiszámíthatatlan Vasquez elemeli a babát, s megy tovább a játék, úgy, hogy a következőkben Annabellát megint nagy hassal látjuk. Ha mindez képzelődés, több jelet igényel ennek tudatosítása. Ha nem az, akkor alighanem fölösleg.
De azért tagadhatatlanul szép az a finom háló, ami a jelenetekre rejtett apró utalások ízesüléseiből adódik arra nézvést, hogy itt most játszunk, színházat játszunk. Bájos Bergetto, a gügye kérő szerepében Gémes Antos, s röpke kis szerelme alakjában Rusznák Adrienn. Egészen remek az aktatáskájához szorított nejlonzacskóban pár gyümölcsöt mindig készenlétben tartó (tán cukros?) nagybátyja, Szűcs Sándor jóravaló, gömbölyded pármai polgára. Az egymásra figyelő csapatban Dániel Vali sokat tudó, rekedt nevelőnője, Ruttkay Laura eszét elvesztő, elhagyott szeretője, Végh Péter álruhás megcsalt férje, Tóth Sándor langaléta gyilkosa, Horváth Illés nemzetközi mezőnyben is mérhető mennyiségű vonzerővel rendelkező, átvert főnemese, Rancsó Dezső elhihető gyóntatója és orrhangú, züllött és perverz bíborosának szellemes megformálása, Szatmári Attila jólesően épeszű szolga alakja, együtt és külön kiválóan indítják a Magyar Színház új évadát.
A két messziről ide hívott főszereplő pedig igazolja kiválasztását. Pál András, a nemrég még Pécsett játszó fiatal kaposvári diplomás már a tavalyi Liliomban is kitűntette magát. A Marosvásárhelyen végzett Darabont Mikold nem kevésbé látszik nagy nyereségnek. Ezek a kék szemek nem egy egyszerű naíva szemei, ez a kemény szőkeség még okozhat nagy színházi pillanatokat.
Hibái - még egyelőre meg nem talált ritmusa, a magas szintű stilizáció és a horrorhoz szükséges „véres való" egyeztetési problémái, s az olykori túlbeszéltség (pl. fekete luftballon Freud képmásával) - ellenére csupa ígéret ez az előadás.

Csehov: VÁNYA BÁCSI - tanulságképpen ajánlható
2010. október 1. Vígszínház
Díszlettervező: Michael Levine, jelmeztervező: Victoria Wallace
Világítás: Kevin Lamotte
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
Rendező: Marton László

Jó színészek láthatók egy jó darabban, s mégis elég nehéz ez az este. Kezdjük azon, hogy a világítási megoldásairól évtizedeken át híres rendező most vendéget hívott, aki inkább a sötétítésben jeleskedik. Így a furcsa bútorraktárra emlékeztető színpad oly mértékben alulvilágított, hogy szinte már nem is zavarja az oldalt ülőket, hogy ők bizony - szélső öt-öt szék mindenütt - alig látnak valamit, mert ki vannak zárva ebből a tárgyakkal lehatárolt térből. Ötletek és fogások tömegével érzékelhetők. Az is megszokható, hogy a farmernadrágos szereplők ruházata, s köztük Szonya kockás férfiinge inkább egy western világát hozza a színre. Pesten.
Itt nem kell majd felháborodni újításokon, ez egy hagyományos, erősen pasztell Csehov előadás. Amiben azért megdöbbenve láthatja a közönség Dengyel Ivánt Jefim, a szolga kb. hat-hét szavas szerepében. S amikor látja, élet van a színpadon. Kútvölgyi Erzsébet Marina, a dajka figuráját óvatos tapintattal fogja vissza, de embersége, bölcsessége átsüt rajta. Fesztbaum Béla elszúrt életű Tyeleginje ha áll, akkor is, mintha ülne, s ha ül, akkor is, mintha állna, örök feszültségben, helyrehozni vágyásban tengeti napjait, mások árnyékában, másodhegedülésre (gitározásra) készen. Hegedűs D. Géza Asztrovján a borzasztó bajusz az első csodálkoznivaló. Később meg az, hogy mennyire fölcsúszik a hangja, különösen a mappamutogató jelenetben, s hogy milyen engedelmesen engedi karikatúrává válni a férfiasságától jelentős mértékben megfosztott doktort. Olyan mélyre engedi le ezt a karaktert, hogy onnét már nem lehet fölhozni azt a szerelmi jelenetekben sem. Csak egy öregedő férfi átgondolatlan ötlete a találkozóra hívás, olyan tett, amit nem a vágy, hanem csupán a múltból hozott automatizmus, a kíváncsiság hajt. Margitai Ági súlyos jelenléte pulzáló módon működik. Ez nála helyénvaló, mert így a többiekre is enged figyelni. De az egész előadásra is jellemző valami ismétlődő „áramkimaradás", amikor viszont nincs más, amire kellene és lehetne figyelni.
Benedek Miklós, mint köszvényes Szerebrjakov, hihetően teszi a dolgát, szépen pusztít maga körül mindent. Felesége, a laza nadrágban, harmatos ifjú lányka képében megjelenő Hámori Gabriella nagyon szép, de mintha nem venne részt eléggé a - kétségkívül nem túl erősen érzékelhető - szenvedésekben. Nincs mibe kapaszkodnia. Bata Éva, mint pattogós, kemény Szonya, könnyebb helyzetben van. Ő nem is keres kapaszkodót. Megáll magában, s minden pillanata hihető, egészen az utolsó, kicsit kimódolt asztal alatti zárójelenetig.
Gálffi Lászlót fénykép után, victimológiai elemzés során bárki azonnal kijelölhetné Ványa bácsi szerepére. De ha megmozdulna a fénykép, lehet, megváltozna a döntés. Érdekes, hogy ez a párducszerű, laza Gálffi-mozgás ellene dolgozik a munkában megfáradt Ványa alakjának. Ezek a finom, repülő gesztusok olyan lebegővé, olyan befoghatatlanul szabaddá teszik, vagyis olyannak rajzolják őt, aki szellemi magánbirtokán külön életet él, s legyőzhetetlen. Pedig Csehov Ványája legyőzött ember, nem csupán fáradt, úgy átmenetileg. Vagy nem? Gálffi Ványájáról tulajdonképpen lepörög még a véletlenül meglátott csókjelenet is. Túl van ő már ilyesmiken. Ha sír, elvesztett birodalmáért sír. Talán dühében. Csak hát ahhoz meg nincs hozzáigazítva a darab.
Bár lenne több olyan groteszk pillanat, mint amikor a dulakodók vagy ölelkezők fejére almák potyognak az almárium tetejéről. Gyümölcsöző vonulat lehetne a tárgyakkal való viszonyok megrajzolása. Bár lenne valami értelme ennek a zsúfoltságában is szegényes színpadi térnek. De azért szép Asztrov és Ványa kettőse az ampulla-csörte elején. Szép a szerelmi búcsú során Jelena Andrejevna által a doktortól emlékbe elkért ceruzacsonk színpadi sorsa. A férj elveszi, aztán az asztalra kerül, majd le, a földre. Ott valaki majd eltapossa. Ennyi volt.
De ha gimnazistáink ezt az előadást látják, nem fognak jobbat gondolni Csehovról, mint eddig tették.

Térey János: JEREMIÁS, AVAGY ISTEN HIDEGE - elkerülhető
2010. október 2. Nemzeti Színház
Díszlettervező: Antal Csaba, jelmeztervező: Benedek Mari
Rendező: Valló Péter

Mivel az író azt nyilatkozta jelen alkotásáról, hogy az egy „szeretethimnusz Debrecenhez", nem tehető meg, hogy ne próbáljuk megérteni, miért gondolja ezt. Mert hiába a formátumosság vágya, a vidéki életről való vélt mindentudás, a használható napi hírek összeillesztése, a balettcipős mondatok és a trendi enerváltság a beavatatlan néző számára nem építik meg a hőst. Hogyan lehet elhessegetni azt a gyanút, hogy ilyen ember, mint ez a Nagy Jeremiás, egyszerűen nincsen? Vagy ha van, nem ez a problémája.
A közhely akkor is közhely, ha steril politikailag, sőt, akkor is, ha jambust lép a lába.

Az előadás recenziója a Criticai Lapok hasábjain lesz olvasható

2010. szeptember 25. Eötvös utca 10. FESZT FEST
Az elmúlt évad legsikeresebb amatőr előadásainak fesztiválja
A topolyai (Szerbia) Mara Amatőr Színház előadása
Rendező: Kálló Béla és Hajvert Ákos

A Magyar Színjátékos Szövetség által jelentős odafigyeléssel és szeretettel rendezett terézvárosi fesztivál egyik legszebb előadása volt a topolyai amatőrök bemutatója, amivel otthon elnyerték a 15. Vajdasági Amatőr Színjátszók találkozójának egyik fődíját. Az előadás a hajdani, a Nemzeti Színházban látott produkcióval összevetve is megállja a helyét. Pedig nagyon mások az összetevői.
Az együttes szinte minden korosztályt képviselő amatőr színészei olyan közel állnak a sokat emlegetett „rögvalóhoz", s olyan nemességgel és bölcsességgel játszanak, annyit tudnak az életről, és ami fontos, tudnak annyit a színházról, hogy munkájuk minden elismerést bezsebeljen. A rendezésben talán vitatható pontok szinte lényegtelenné válnak a már jól ismert darab, a 2003-2004-es évad legjobbnak ítélt magyar drámájának bemutatása során. Miről is van szó? „A hatvanas évek elején budapesti agitátorok szervezik a téeszt egy Ipoly menti falucskában. A parasztok viszont - különösen a lovait féltő Rák Jani - sehogy sem akarnak belépni. Ekkor egy helybeli, a Senák, más taktikát javasol... őrületbe kergeti a családot, míg Jani meg nem adja magát a sorsnak."
Felnőttek, gyerekek együtt mesélik el a balladát. Aki csak teheti, nézze meg, igazi kollektív színházi élményben lesz része!

Tóth Ede - Örkény István - Zöld Macska: A FALU ROSSZA - tanulságképpen ajánlható
2010. szeptember 25. Eötvös utca 10. FESZT FEST
Az elmúlt évad legsikeresebb amatőr előadásainak fesztiválja
A Zöld Macska Társulat (Szigetszentmiklós) előadása
Rendező: Letenyei Krisztina

Itt aztán van erő. Olyan harsogó biológiai energia dúl a színpadon, olyan bájos önszeretet és olyan - később azért megfékezésre váró - exhibíció veszi el az eszét a fénybe lépő gimnazistáknak, hogy csak a második pillanatban lép hátra az ember, s kérdezi meg: Tulajdonképpen mit is csináltok?
Mert ki van ugyan írva mindenhová, hogy ez a produkció a pécsi Nemzetközi Diákszínjátszó Fesztivál első díjasa, valamint a debreceni Országos Diákszínjátszó Találkozó közönség-díjas előadása, attól ez még azért lényegileg nem más, mint elszabadult blődli, nárcisztikus „camp", széteső tábortüzi műsor.
Egy dologra, a maguk színjátszó indulataira és lehetőségeire képesek odafigyelni ezek a kívül-belül szép és értékes fiatal emberek. Leginkább a szentivánéji mesterember-jelenetére emlékezvén lehet szeretni őket. Mert egyébként a produkció csak a „jaj, de isteni vagyok, ahogy itten mutatom magam" érzését engedi színpadra. Szó sincs itt semmiféle népszínmű felé tett pukedliről, el van itt küldve mind Örkény, mind Tóth Ede, jó messzire.
Sok a tehetséges, szépreményű diák a csapatban. És egyszer (!) mindenki részt vehet ilyesmiben.
De vajon milyen mezőny lehetett azokon a fesztiválokon, ahol ez a produkció lett a győztes?

Óvatosan ajánlom az előadást, hiszen nem olcsó mulatság a megtekintése. De egyrészt a művel való találkozás már színháztörténeti információnak számít, másrészt az est korrekt munkának tekinthető. Sokan hangosan morogtak mellettem a vetített képekkel följavított díszlet miatt, de én el tudtam fogadni. Ha már nincs elegendő pénz, inkább ezeket a folyton változó képeket nézem, mint valami merev, balesetveszélyes ácsolmányt. Tihanyi Ákos koreográfiái és a precízen teljesítő táncosok pedig gondoskodnak a tér megdolgozásáról.
A szereposztással nem voltam igazán szerencsés. A szálfa termetű Csengeri Attila fehér ruhája ragyogóra van világítva, s mégis, mintha egész maga elnyelné a fényt.
Hiába a nagy hang, testéből nem árad erő, hideg és lassú oroszlán az ő Jézus figurája. Érdekes viszont a láthatóan rutintalan Varga Lajos Júdás alakítása. A kezdeti elfogódottság után egyre hitelesebb, szenvedőbb, sokrétűbb alakot formál. Még pár év, s ha el is hiszi magáról, hogy képes minderre, színészileg is értékelhető énekes lesz belőle. Aznap este Balogh Anna volt Mária Magdolna, egyikeként azon színre lépőknek, akiknek az arca is beszélt. Nagy Sándor Heródes alakítását nagy szeretettel fogadta a közönség, nincs is azzal semmi gond, bár mintha túl gyorsan lepörögne a rövid jelenet.
Színházilag is emlékezetes pillanatokról azonban igazán csak akkor beszélhetünk, amikor Sasvári Sándor van jelen. Nem csupán a hangja, de tartása, tekintete, egész izzó lénye teszi, hogy megsokszorozódik annak a jelenetnek az ereje, amiben ő is látható. Más szereposztású esték recenzióit olvasván azt kell gondolnom, mindegyik változatban van legalább egy valaki, aki képes felfűteni az előadást.
Meg kell említenem, hogy a kortárs színházi effektusokhoz mérten tulajdonképpen szelíd produkció plakátjának alján szerepel egy figyelmeztetés: „Felhívjuk tisztelt nézőink figyelmét, hogy a bibliai történet természetéből adódóan az előadásban drámai, felkavaró jelenetek láthatók." Ezen szinte csodálkoznék, ha nem láttam volna magam is egy 10-11 éves kisfiút remegve kiborulni az általa valószínűleg nem ismert történet előadásának szünetében. Ne higgyük tehát, hogy a gyerekek ismerik a bibliai történeteket. Nem ismerik. Készüljünk föl erre.

A.P. Csehov: HÁROM NŐVÉR - ajánlható
2010. szeptember 24. Nemzeti Színház
Díszlettervező: Menczel Róbert, jelmeztervező: Daróczi Sándor
Koreográfus: Gergye Krisztián
Rendező: Andrej Şerban

Ha Csehov Három nővér-ét épületnek képzelhetnénk, talán könnyebben elmondható lenne, mit is csinál a világhírű vendégrendező, Andrej Şerban az építmény körül:
Először csak méregeti, fúj rá, krikszkrakszokat, színházi ákombákomokat rajzol a falára, s babonásan megköpködi a küszöbét. S mialatt „szemez" a közönséggel, hogy majd kijöhessen hozzá még párszor, szövi a cinkosság hálóját, s közben a keze ügyébe eső anyagokból figurákat tép ki, s ragasztani kezdi őket. Unásig jelzi az idősebb korosztálynak, s tán épp elég ideig a fiatalabbaknak, hogy tudja, idegenkednek, s hogy van abban valami, amit hárítólag gondolnak, amúgy első nekifutásra. Vernyogva ismételteti a három tagú orosz neveket, önmaguk paródiájaként engedi ki-be lengeni az alakokat, s csak mikor egyiket-másikat rossz helyen szorítja meg a pillanat, s az fölordít, mint akinek törött végtagjára csapnak, akkor érzi meg az ember, hogy megyünk itt valahová, csak nagyon komótosan, nagy befutókkal, mindig újrakezdve egy-egy sors mesélését. Rémes. És hosszú. És mégis igaz.
A lányok elképesztőek, és inkább szánni- mint szeretnivalóak. A már mindennek a végét tudó Olga (Udvaros Dorottya), a vidéki exhibíciójának energiáját szerelembe fordító Mása (Schell Judit) és a borzasztóan darabos és bütykös Irina (Péterfy Bori) kortársaink és gyakorlópartnereink a szétesésben. Mikor már beért az „épületbe", Şerban újra- és újra végigfut színészeivel egy-egy mondat folyosóján. „Énekel", és énekeltet. Fájó irónia fakasztja igazi dalra a szerelmeseket. S valahol az alagsorban (az orkeszter bal oldalán) időnként szól egy empatikus zongora ( Komlósi Zsuzsa). Versinyin (Alföldi Róbert) két tenyerében, mint idézőjelben hozza be önmagát. Ilyen kicsi, ilyen kristályokra váró, csupasz stendhal-i ágacskát csak szerelem nélkül lát az ember. Mása majd persze kirakja csillagokkal.
Csebutikin fehér szőrmók orvosa szerepében Sinkó László, a híres, Ascher féle Három nővér Versinyinje nézi a korommal kikent, újfajta Versinyint. Kiváló Znamenák István tésztapuha Andrej figurája. Kicsit a „ház"-ból kiszakadt gerenda Szabó Kimmel Tamás démonizált és a várható puffanásig aprómunkával elemzett, beteg lelkű Szoljonij-a. Mintha egy szecessziós misztériumjátékból hívták volna ide.
Szép munka Mátyássy Bence mazochista módon megformált, fonnyadó Tuzenbachja, s külön életet él, mintegy a stílust tudatosító sorminta (vagy mondjuk dombormű) Kuligin végletekig stilizált, porondra termett buta bohóca, Kulka János elővezetésében. Talán a rendező ragasztásos figurateremtő technikájának köszönhető, hogy Mészáros Piroska ördögi Natasája maga is mintha kollázs-technikával lenne összeillesztve.
Az üres térben csak szőnyegekkel és a mélyből fölküldött hosszú asztallal operáló első rész után a harmadik felvonás tűzvész jelentének képe óriás ágyneműhalmokból épül. Itt kap szerepet a nyitóképet is meghatározó, a nézőtérig lecsorgó, három osztatú, nehéz epervörös plüssfüggöny is. A legkifejezőbb tér a negyedik felvonás semmiben úszó sétatér négyzete, árnyéktalan, fekete figurákkal, kék és piros léggömbök csenevész díszeivel.
Mintha hosszú szünetek lettek volna a próbaidőszakban, többször előfordul, hogy egy-egy jelenet észrevehetően nulláról indít, s nem tud rálépni az előző hátára. Csak sejteni lehet a nagyvonalú gesztust, amikor a rendező a koreográfusnak (többször is) azt mondta: innen te jössz. Az előadás, különösen a második rész rendkívüli expresszivitása minden bizonnyal Gergye Krisztiánnak is köszönhető.
Az építményt, a csehovi művet bejártuk. S a felidézett fájdalom már megakadályozta, hogy bárki is a falra firkáljon. Hümmögnek a játszók. Töpörödik a tragédia. Elhagyjuk a házat. Azt meg, hogy a küszöbön innen „sincsen remény", egy ideig még titkolhatjuk. Aztán úgyis kiderül.
Az előadás középiskolás korosztály számára is sikerrel „bevethető". Ez most fontosabb, mint a közönség idősebb és tanultabb képviselőinek ideges lábrázása vagy időnkénti fejfájós unalma

A Krétakör produkciója
2010. szeptember 13. Grund, Bp. VIII. Nagytemplom utca 30.
Az előadás létrehozói és színészei: Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland
Rendező: Schilling Árpád

Rendkívüli színház, és rendkívüli emberi találkozások lehetősége ez a produkció, egy rendkívüli mű kapcsán. És mégis, mintha sokunk közös mestere, Keleti István mondása érvényesülne: „A színház csak ürügy".
Kezdéskor Gyabronka József rendezi be a teret, majd közösen elmagyarázzák a Grund Hostel bárjában - vagy, ne szépítsük: kocsmaterében - körben ülő közönségnek, mi fog történni, mi várható. Aztán mintha muzsikálnának, bele-bele kapnak a Nádasdy Ádám fordította szövegbe. Zeng a szó, torlódik, megpörög, mai szlenggel, olykor erős beszólásokkal vegyül. Időnként megkérnek valakit a közönség soraiból pár sor elmondására, vagy egy szükséges gesztus megtételére. Hárman játszanak, ülve, állva, földön zihálva, de olyan magas fokú koncentrációval, olyan hevülettel, s oly pontos, apró jeleket alkalmazva, hogy mindig tudni lehet, ki beszél a darab szereplői közül.
A töprengés, a vívódás nagy drámája, s a rendező által választott különös társalkodó forma alkalmas arra, hogy ez a három kiváló férfi, s maga az előadás, megismertessen bennünket a rituális gondolkodás szertartásával. A jelenetekbe ágyazott Ginsberg, Pilinszky, József Attila féle vendégszövegek adják azt a jellegzetes, maró, és feloldhatatlanul keserű sót a játékba, ami szinte Schilling Árpád minden munkájában megízlelhető.
Különös minőségű közösségi élmény ez a játék. Megtapossa azt is, aki kívülről tudja az Arany fordítást, s magával ragadja azt is, aki a cselekménnyel is csak most ismerkedik. Gyabronka mindent átfogó figyelme, sugárzó intellektusa, Nagy Zsolt szűkölő fájdalma, gyermeki tisztasága, s Rába Roland acélkemény jelenléte és ördögi okossága teszi lehetővé, hogy mindenki számára megnyíljon a tragédia valamely síkja. Az élmény a továbbiakban bennünk dolgozik. Nem az óvatoskodók színháza ez, nem a széplelkűeknek alél el itt Ophelia. Kemény és igaz találkozás ez művel, emberrel, önmagunkkal.
Tizenhárom-tizennégy évtől fölfelé, mindenkinek ajánlható ez a 120 perc, s az azt követő beszélgetés.

I-GAZSÁG - elkerülhető
2010. szeptember 17. Bárka Színház
Író: Kokan Mladenović - Gyarmati Kata
Díszlettervező: Marija Kalabic m.v., jelmeztervező: Marina Sremac m.v.
Koreográfus: Andreja Kulesevic m.v., zeneszerző: Marko Grubic m.v.
Dramaturg: Gyarmati Kata m.v.
Rendező: Kokan Mladenović m.v.

Látva a nagy erőkkel meghirdetett produkció bemutatóját két dolog foglalkoztat elsősorban. Az egyik, hogy milyen megrendítő az a hallatlan bizalom, amellyel a Bárka vezetősége pénzt paripát, fegyvert kezébe ad a vendégrendezőnek és a vendégdramaturgnak, ráadásul készít az egészhez egy önmagában is megálló, eminens, szellemes, bár kissé előjel nélküli tanulmányokkal telerakott, mondhatni „bianco" műsorfüzetet, aztán fegyelmezetten követi a történéseket. Az nem lehet, hogy ne lássa, mi történik. Meg kell néznie az előadást is. Láttam én is. Ezért aztán a másik dolog, ami töprengésre késztet, az a színészi sors emberpróbáló mivolta. Nem gyöngyélet az.
Azt mondják, az előadás írott alapja Arisztophanész Béke című komédiája nyomán született, improvizációkból, s a szerb rendező papírra vetett mondataiból, majd az azokat magyarra fordító dramaturg átírása révén. A görög komédia Arany János által fordított szövegéből nem kevés összpontosítással kihüvelyezhető egy történet, ám annak a szerzőpáros talán ha csak a héját használja. Itt nem a Békét, hanem az Igazságot kívánja a főhős kiszabadítani, de a földről az égbe, csak úgy, mint Aesopusnál, egy ganajtúró bogár (egy zöld Volkswagen) juttatja el a főszereplőt (Dévai Balázs) és kísérőjét (Gados Béla), ahol Hermésszel (Nagypál Gábor) és - Viszály helyett - a Káosszal (Kálid Artúr) találkoznak. A tépett baglyát szorongató Pallasz Athéné (Szorcsik Kriszta) kissé hibbantnak tűnő, kukabúvár szépasszonya mellett megjelennek korunk emblematikus problémákkal küzdő figurái, a kurva, a politikus, az orvos, a fölműves, s amúgy „blikk"-szinten beolvasnak a mennybélieknek.
De hiába van igazuk, ha minden megjelenés túlhajtott vagy erőtlen, s az egész előadás kínosan ritmustalan, bár rendkívül zajos. A zene, mintha valami gyakorlott lemezlovas uralná, időnként megpróbálja fölpörgetni a hangulatot. Irgalmatlan káoszban, mutatós színpadi terekben, tiszteletre méltó fegyelmezettséggel vergődnek a színészek. A versnek mondott szöveg minősége a legszánandóbb vőfélyszövegek színvonalán marad. Titoktalan, formátlan a történet, s benne csasztuska szintű közhelyek fogalmazódnak meg, bántó mondatokban.
Pedig az alkotói érzékenység jól működött. Korunk főistene és morált megadó főhőse, Hermész, tényleg megérdemelne egy jó színdarabot. (Vesd össze Kerényi Károly tanulmányával: Hermész, a lélekvezető - Európa Kiadó, 1984 ¬- fordította Tatár György). A végeredmény most több mint kétséges. Talán majd egy következő nekirugaszkodásra sikerül.

Színházra vágyó emberhad töltötte meg a Trafó tágas termét pénteken. A hézagos nyári programok után talán akkor is jöttek volna, ha nem ilyen várakozásteljes hangulat övezi az évadnyitó bemutatót. Mutatványra éhes ilyenkor az ember.
Az Orlai Produkciós Iroda nyár elején már bemutatott egy autista hőst: Kulka János és Nagy Ervin főszereplésével, Anger Zsolt rendezésében került színre az Esőember, színházi plakátnyelven, rapid módon hatóan, teljes professzionalizmussal, nagyközönségnek szánva. Kulka és Nagy Ervin kettőse gombnyomásra váltott ki sírást, csalt elő nevetést. Az együttműködésre kész közönség ismerte a cselekményt, s csak arra várt, hogy amire vár, az bekövetkezik-e. Bekövetkezett.
Most viszont nem lehetett tudni, mi lesz itt. Az elszánás ereje már a fölvezető híradásokból érzékelhető volt. A formailag szerkesztett játékként definiálható monológ szövege Seth F. Henriett: Autizmussal önmagamba zárva, Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában, Donna Williams: Léttelenül és Birger Sellin: A lélek börtöne című művei alapján, hosszan tartó tereptanulmányok segítségével, sok ember odafigyelésével született.
Nem a szöveg a lényeg benne.
Tudható azonban, micsoda előadói félresiklási lehetőségeket kínál a dokumentumszöveg, a tudományos vagy féltudományos sajtótermék, a naplójegyzet, a levél, hát még ha mindezt összevegyítik valós vagy imitált monológok részleteivel. Aztán van itt még valami: a betegségnek még az említése is vonzza és taszítja, vagyis foglalkoztatja a figyelmet. Ha az ember ilyesféle színházra készül, kicsit olyan, mintha idegen seb fölé hajolna. És ilyenkor, ahogy Pilinszky mondja: „A szemünket, ameddig csak lehet, nyitva kell tartani". Összegezve: Börcsöknek nehéz dolga van, szakadék mentén lépdel. És Börcsök „glóriával által lépi azt".
A nagyon vegyes alapanyag mindig bivalyerős áttételt kíván, ha színházi formát készül ölteni. Ez esetben ez az átemelő és transzponáló erő maga a színészi jelenlét. Az okos, kérlelhetetlen figyelem, a folytonossági hiányt nem ismerő koncentráció érteti meg, mit is jelent a Kosztolányi sor: „Szemedben éles fény legyen a részvét".
Börcsök Enikő a Trafó terében egy óriás Rubik-kocka részleteit rakja ki az előadás végére. Közben lapokra rögzített feladatlapjait olvassa föl, elvégzi a kirótt teendőket, rajzol, sétál, rendet rak a fiókjában, s mikor a lapot nyakában lógó, hímzett kis táskájába csúsztatja, érzelem nélkül, mégis erőt adóan azt mondja: Kész. Ezek a „kész"-ek adják a hetven percnyi előadás hullámzását és szinte megmagyarázhatatlan méltóságát. Nincs cselekmény, csak létezés van, érzékelés és szenvedés. Néha ötlik csak fel a hallgatóban, hogy vajon eléggé egységes karakterré állnak-e össze a sok személytől kölcsönzött mondatok, de a végére ez a probléma is elolvad, fölolvad, lényegtelenné válik. A finom kis formai jegyek, ismétlődések, idézetek, fékezett rohamok, hintázás a semmiben - végül is érzékelhető partitúrává állnak össze.
A játék végén Börcsök kiül egy a tér magasában lévő világvégi kockára, s lábait az űrbe lógatja. Csuklyáját újra fejére húzza, s megint körülveszi az érzékeit döngölő zajok hullámverése. Visszasüpped fölkockázott, félnivalókkal és tennivalókkal telített életébe. Mi is megyünk az ugyanolyan sajátunkéba. De már találkoztunk.
A megérteni vágyás iszonyú ereje tartja egyben az estét. Arra bizonyság, hogyan kell és hogy lehet az akár reménytelennek tűnő közeledést is megkísérleni: „Szemedben éles fény legyen a részvét,/úgy közeledj a szenvedők felé, //s ne a törtet tekintsd és csonka részét,/de az egész nem-osztható egészét:/ki senkié sem, az mindenkié."
Erre példa a különböző nézői ingerküszöbök miatt várhatóan megosztó hatású, fontos kísérlet, a Nemsenkilény bemutatása. Középiskolás korosztályt már vihetünk magunkkal. De ha egyedül mennénk, akkor is megéri. Erő meríthető belőle.

JÓSZAKÁTANYA - felnőtteknek ajánlható
A Proton Társulat bemutatója
2010. szeptember 4. Mozdulatművészeti Stúdió, Bp. IX. Tagló utca 11.
Marsha Norman „Night Mother" című szövege alapján
Játssza: Andai Kati és Földes Eszter
Dramaturg: Gazdag Péter
Rendező: Szalay Álmos

Az Orkesztika Alapítvány által szervezett Meglepetés estek keretében került sor a produkció bemutatására. Marsha Norman darabját 1983-ban került színre a Broadway-n, s még akkor elnyerte a Pulitzer-díjat és a kritikusok díját. Azóta bejárta a világot, s a családi poklok egyik reménytelen változatának megrajzolásával, a vidéki amerikai asszonyélet mikrorealista ábrázolásával hálás játéklehetőséget ad alkalmanként egy idősebb és egy fiatalabb színésznőnek. Afféle jutalomjáték ez, mindkettőjüknek.
Anya és lánya végső, közös, kibeszélő éjszakáját látjuk. Az asszony megözvegyült, édességfalásba, horgolásba, felszínes fecsegésekbe menekülő gyermeteg boldogtalanságkupac. Az őt gondozó lánya epilepsziából gyógyult, magános, örömet semmiben nem találó, elvált fiatalasszony, aki elhatározza, ma éjjel véget vet saját életének. Tisztességes, fájdalomtudó írói ajánlat. Már ahogy azt az előadásból ki lehet venni. Hogy nem szövegfrissítésről, hanem új fordításról is lehet szó, azt a végsőkig elváltoztatott címből gondolom, hisz volt már a műnek bemutatója Ungvári Tamás fordításában Jóéjt, anya! és Jóccakát anya! címeken.
Az előadás színészi alapkészletével nincsen semmi baj. Mind Andai Kati, mind Földes Eszter minden megszólalása hiteles. Mindig jó ritmusban zajlik a párbaj, mindig szépen és igaz módon hajlanak a mondatívek. De valahogy mintha mégsem a megírt figurákat segítené elő a rendező. A világról kicsit többet tudó külső szem hiányzik itt. Aki például rábeszélte volna az első osztályúan szép és hibátlan alakkal rendelkező Földes Esztert, hogy a padlót fogott Jessie-t ne kétharmadában födetlen, sugárzó testtel, hanem kicsit a vesztesebbekre jellemző szerelésben vigye közönség elé. A produkció, ahogy most van, talán hangjátékként élne meg igazán.
Mindenesetre, aki elmegy a 23-as busszal a Tagló utcába, nem csupán két jó színészt láthat, de a Kemikal-telep közelében, egy ipari udvar belsejében rátalálhat egy füstölőkkel illatosított, eldugott kis helyre, aminek roppant bensőséges hangulata van. Ez a Mozdulatművészeti Stúdió kis fogadótere és kísérletező játékokra épp elegendő színházterme. Áldozatkészség és odafigyelés érződik minden berendezési tárgyon, s a befogadott produkción is. Ha a programjait szépen fölfuttatják, zarándokhellyé válhat az MMS, hamarosan.

Szégyenkezve kell számot adnom megfutamodásomról. Ez a magát bulvárvarietéként meghatározó, s kiváló színészeket felvonultató előadás mintha nem készült volna el. Valami miatt mégis bemutatták. A produkció az idő legnagyobb részében - mármint a szünetig tartó szakaszban - egy az egyben vett át a kifigurázni és megszólni szándékozott bulvárvilágból híreket, alakokat, stílust és adatokat, épp csak ellátva a színpadra lapátolt szövegeket valami csili-vili formával. A gyomorfájdító rémületet, s a menekülésszerű távozás vállalását az okozta nálam, hogy a zavaros percek között akadt jó néhány szinte megrázó is, mint például Pogány Judit és Gyabronka József felkavaró üzleti egyezkedése a protézisreklámot mégis-mégis elvállaló színésznő és a fölénybe kerülő reklámos üzletember között („aki ugye, a kis Vukon nőtt föl, mint fél Magyarország..."). A minőségi anyag ellehetetlenülése törvényszerű egy ennyire feldolgozatlanul maradt bulvárköretben. És itt is ki lehetett számítani a várható végkifejletet.
A példányszámnövelő hírek borzalmai szorgalmasan össze vannak gereblyézve egy-egy sűrű szövegű jelentbe, majd később kikacsintó vigyorral mérik a taknyot kis pálinkás pohárba a hullából csapolva odafönt (Na, ugye, hogy öklendezel, te ódivatú lélek, odalenn?) számítván a nézői meghátrálásra. Elmenekültem. S mivel a második részt az éppen akkor Budapestre zúduló esőben, különböző ereszek alatt töltöttem, ennyi, amennyiről beszámolhatok. Mondják, a második „felvonás" vége egészen tüneményes musicalbetéttel zárul, mégis az a titkos érzésem, hogy nincsen ebben az egészben elegendő komolyan vett improvizációs előkészület és megfelelő szerkesztői és rendezői munka.
Meglehet, változni fog a produkció. Vadabb dolgokra vágyók, előre! Én egyelőre nem törekszem a sorsát követni.

Tuvia Tenenbom: AZ UTOLSÓ ZSIDÓ EURÓPÁBAN
2010. június 21. Tűzraktér produkció - ajánlható
a New York-i Zsidó Színház előadása a Radikális Szabadidő Színház és a Salto Mor(t)ale társulat együttműködésével
Díszlet, jelmez: Galkó Janka
Társrendező: Formanek Csaba
Rendező: Tuvia Tenenbom

Nem érdektelen előadás. Ha lenne hozzá egy dramaturg, aki a hazai asszociációs bázist még inkább tekintetbe véve segítette volna a New Yorkból idelátogató író-rendezőt s vele Kepes János fordítót, s nem merülne ki a szükségszerű honosítás az első szerzői inspirációt jelentő lengyelországi gyalázkodó falfirkák jobbikos EU-képviselői szövegekre való kicserélésében, hanem kiterjedne a színészvezetéssel kapcsolatos színházi jelek rendezői-dramaturgiai átfésülésére is, sok minden élvezhetőbb és artikuláltabb lenne. Nincsen ilyen átfogó dramaturg. Kollektív erőfeszítés azonban van, sok az ötlet, sok a poén, s ettől kissé szétporlik az amúgy is inkább spekulatív erényekkel rendelkezői írói opusz. Pedig lehetne ebből valami szédítő abszurdot is csinálni, s ez az esély talán még mindig benne van a jelen pillanatban maszatosan megvalósítottnak tűnő produkcióban.
A sokszor nyersfordításként meghagyott ismertető szövegek hangsúlyozzák a New York-i Zsidó Színház elfogadottságát és világhírességét, s emellett a következőket mondják a darabról - betű szerint (!): „Az utolsó zsidó Európában provokatív politikai színház, és egyben vaskos komédia az előítéletek ellen. Józef történetét meséli el, a lengyel zsidójét, aki egy híres lelkipásztor lányába szerelmes. Egy olyan városban, ahol a „zsidó" szó egyet jelent mindennel, ami ronda vagy rossz, Józef erejét megfeszítve küzd, hogy minden zsidóságot levetkőzzön és alig várja az esküvőt egy jó keresztény lánnyal. De elszabadul a pokol, amikor egy fiatal amerikai mormon, aki azzal a feladattal érkezik, hogy lengyel zsidók elveszett iratait kutassa fel, azt állítja, hogy Józef valójában egy náci vezető unokája és a lány anyja hithű zsidó. Vajon Józef, az igazoltan náci, szakít-e a lánnyal? Vagy a lány szakít vele? További bonyodalmak okozója a fiatal mormon, aki szerelembe esik a lánnyal, és hazudhat azért, hogy elnyerje a szívét."
A június 21-i előadás során, a VI. kerületi bérház udvarán ez a történet elég nehézkesen rajzolódik ki. Sokáig nem tudom, kinek higgyek, s hogy egyáltalán higgyek-e valakinek. Olyan nincs, hogy az első pillanattól kezdve hiteltelenítek mindenkit, pedig itt nagyjából ez történik. Két-három jó színész biztosan akad a tisztázottabb játékhoz. Elsősorban a hatalmas marhahústömböket nagykéssel és határozott bájjal vagdosó Pálos Zsuzsa és a lelkészként sürgő-forgó Csák György viszi az előadást. Kár, hogy gesztusaikban, hangsúlyaikban - lelővén a későbbi, lépcsőzetesen adagolandó információk erejét - szinte az első pillanattól kezdve klasszikus párosként, mint „a buzgó rabbi és kedves neje" jelennek meg, holott ez csak később kellene, hogy kiderüljön. Ilyés Lénárd, mint ifjú mormon tudós sokat és lelkiismeretesen dolgozik. De sem számára, sem az erejét láthatóan meghaladó Maria-szereppel küszködő Szabó Emese számára nincsenek kitűzve azok a biztos szerepformálási pontok, amik rendezőileg lehetővé tennék a magas stilizáltságot kívánó játék megvalósítását. Gábor Péter Yeti jelentős elszánással, de igencsak civil erőkkel helyettesíti a bonyolult múlttal rendelkező és még bonyolultabb jövőképű, ám de folyton hullákat daraboló Kweczke doktor színészi megformálását.
Lenne ebben a katasztrofális közép-európai ringlispílt idéző, abszurd származási körtáncban valami, ha pontos és gondos kivitelezésben jelenne meg az alapképlet. Jelen formájában azonban, éppen pontatlanságai miatt, nem képes „elszállni" az előadás. Vázlatnak tekinthető, melyből egykor, biztosabb kezekben, akár még kiváló este is születhet.